Felébredt, s sóhajtás tört ki belőle felszabadultan, akár a friss gondolat. Kiterjesztette szárnyait, a porba söpört, és meglátta elhagyatott tükörképét a fodrozódó szennyes pocsolyában…

Már megint a szekrényben csücsült. Mintha ez olyan jó poén lenne, dehát nyilvánvaló volt, hogyha a történetnek ott a vége, amint megtudja egy warnadh, hogy kémkedik. Ráadásul az a történet egy elég komoly, véres jelenettel záródna, úgyhogy inkább gubbasztott mozdulatlanul kushadva, amennyire csak képes volt erre.

Sóhaj szakad fel mellkasomból.
Arcom a hold felé fordítom.

Mesés táj, eperillatú mezők, csordultig telt élet.
Sziporkázik a fény, lélegzettel teli. Sóhajnyi csupán a szél és simogat a meleg.
Minden mozog és él.

Igen ez így volt. Hajdanán.

...a rúnák egyes jelei egy „tartalmat” írnak le, melyek ezerarcúak, és ezért egyáltalán nem lehetséges teljes egészében szavakkal leírni őket. Minden kártyához lehet rendelni fogalmakat, amelyek próbálnak egy-egy szögletet kiragadni a teljességéből, de mindenkinek önmagának kell megértenie az egyes szimbólumokat, és a saját megértése alapján használnia őket...

Gyatra tükör - foncsort mutat.

Játszi könnyedséggel indul útjára, cseppek egy arcon. Csillagok, fények, iszonyok. Borosták közt szánt utat, halad elszántan, vágyva végzetére, keresi, mi lehet belőle. Csak megy. Ennyi.
Párja is készülőben, még nem tudva születését, így nem vágyva halálát.

Táncol
Csak táncol
Szellemek és életek
Ösvényein,

Nem ismer
Kegyelmet
Nem érez szánalmat
Sohasem.

Zöld liget, zöld palota, otthon, pihenő. Egy-két kő, pont ott, ahol lennie kell. Avarhalmok szép sorban, föléjük hajoló ágszövevény, nyoszolyának tűnően.
Szemeim csalnak meg, vagy az a görbén nőtt fa tényleg olyan mintha egy asztal volna? S körötte a gombák, mint székek tényleg ott nyújtóznak katonás rendben?
Zenét hallok...

Nehezen hangolódott fel, mint egy még be nem járatott hangszer. Ujjainak mozdulata és egész teste egy meghatározhatatlan ütemet követett hűen és egyszerűen. Hullámokban csapott át rajta az öröm és a határtalanság érzése.

Fákon csüngő rovar-méhkas,
Zizegő gondolatok kavalkádja.
Kívülről bolondnak nézik,
Őrültnek a sok normális között.
Vajon nem csak egy nyugodt csepp ő,
A zavaros-sebesen áramló folyóban.
Esztelenül bezárják, meg nem értik
Gondolatainak színes halmazát.
Emberek zümmögnek, zsizsegnek,
A világ óriási koponyájában.
Akkor tán őrült a világ is?
Már csak megértő mosolygás marad…