Egy egész sornyi ákom-bákom nélkül létező csoda-kincs.
Elragadó szépség, merész rugalmasság, váltott kéz, tompa koppanás
és kész a mutatvány, szív a tükre. Fém rudak dzsungel-lombjából indul útjára
végrehajtani ura parancsait-kéréseit. Miként vágtató paripa érzi eggyé válva lovasával az
irányt. Lebben a trapéz, csattan a tenyér, csillan a fény a díszes ruhákon. Ámul a néző,
sóhaja felszáll, s összegyűlik az ég felé törő kupola tág ölén. Fény, ha kihuny, láb, ha koppan, szusszan a közönség, várja ki a végét. Lendül, ugrik a csillag, elkapja nap,
hold, nyomában üldözve ég-tenger, míg nyer végül hajnalnak vörös-aranya.
Csillannak a szemek körös-körben, mosolyok ragyognak, tenyerek
csattannak. Madártávból az artista öröm könnyeit hullajtja.
Mindenki elégedett mindenki boldog, ki-ki magáért
önnön bajáért. Aztán véget ér az egész, mint
hazug pillanat, s minden ugyanúgy
folytatódik a rideg ég alatt. De
mint nap süt ki baljós felhők
árnyékából, úgy libben-csillan
elő az emlék, az érzésé
és megszépíti lénye
csillagát. Legyen
így és folytatódjon,
hogy a mese
szála össze
ne
bogozódjon.