Keresés a lapon:
<< Vissza
Az egó kifejlődésétől az önmegvalósításig
Teimel - 2008-03-30 13:18:17
Ezoterika, Filozófia

Embernek születtünk. Hasonlítunk egymásra, legfőképp azokban a dolgokban, amelyek alapján az embert definiáljuk. Egy bizonyos ponton túl alapvető dolgok jutnak eszünkbe az ember szó hallatán, mindenkinek ugyanaz. Olyan ez, mint egy szabályrendszer, amelyet együtt alkotunk, amelynek keretein belül mindannyian megpróbáljuk megvalósítani önmagunk. Az önmegvalósítás során kapnak szerepet a különbségek, mindig találhatunk olyan mélységet, ahol kijelenthetjük, én nem vagyok olyan, mint ő.

Egy élet sem céltalan, és egy cél sem nemesebb, mint a másik. Az alapot az életre azok a körülmények adják, amelybe születünk. Talán nehéz lehet elsőre elfogadni, de ezek a körülmények is egy döntés eredményei. Minden okkal történik a világban, még ez is. Persze a döntést nem az az én hozta meg, akit most az egónkkal azonosítunk, hanem egy bonyolultabb én, akinek a szempontjából az egó egy színész egy választott színdarabban, ahol megvan a lehetősége eljátszani egy szerepet. A határok így is roppant tágak, mindig van lehetőség tapasztalatszerzésre, és arra, hogy másmerre menjünk, ha akarunk.

Az, hogy ráébredjünk színész mivoltunkra, és el tudjuk helyezni magunkat a darabban, rengeteg munkával jár. Egy kisgyerek például tele van kérdésekkel, próbálja megismerni a környezetét, aktívan és nyitottan figyel kifelé. A saját szükségletei ekkor még inkább ösztönszerűek. Minél több dolgot ismer meg a világban, annál több olyan pont lesz számára, amelyet fixnek tart majd. Ezekhez a pontokhoz képest el tudja magát helyezni. Feltűnhet neki, hogy bizonyos helyzetekben másképp érzi magát, vagy más dolgokra gondol, mint az őt körülvevők. Hangot adhat ezeknek a különbségeknek, a környezet reakciója alapján pedig új érzéseket élhet át, és új gondolatokat kaphat. Ez egy hosszú folyamat, és van benne egy fázis, amikor a különbségek lépnek inkább előtérbe, mintsem a hasonlóságok. Mindenki emlékezik a serdülőkorra. Bár még szülőként nem éltem át, de emlékszem, milyen volt gyerekként, mint egy nyíló virág, tele szúrós tövissel, hogy el tudjam határolni magam attól, ami nem én vagyok, bármi áron. Szerintem a felnőttek többsége a tövist látja inkább, nem azt, hogy valami éppen fejlődik odabent, amire érdemes odafigyelni. Persze tövis sem lenne, vagy nem annyi, ha a gyerek megfelelő teret kapna kibontakozni. Azért tud bántani, mert fél attól, hogy nem lehet az, aki lenni szeretne.

Az egyén számtalan konfliktus helyzeten megy keresztül, szülőkkel, barátokkal, míg el tud jutni arra a pontra, ahol ki tudja jelenteni, hogy ki ő és mit akar elérni. Előbb utóbb megfogalmazzuk ezt magunkban. Távolabbról nézve az én állandó változásban van, de vannak pontok, ahol átélhetjük az állandóságot, megállhatunk. Élvezhetjük a pillanatot, vagy visszanézhetünk, hogy értékeljük, amit átéltünk, és ahogy megéltük. A folyamatos haladás fárasztó, és értelmet az ad neki, ha meg tudjuk élni azt, amit az út során magunkba építettünk. Ugyanígy, ha valaki folyamatosan csak az élvezeteket hajtja, hamar kiürül.

Fontos, hogy mindig megtaláljuk magunknak azt a környezetet, ahol éppúgy tudunk pihenni, megélni dolgokat, ahogy a saját énképünk alakításával foglalkozni. Mindenkinek vannak kérdései. Jó, ha van kitől kérdezni, ha olyanok társaságában vagyunk, akik képesek olyan mélységű információt adni, amellyel tovább tudunk haladni a saját utunkon. A dolog kölcsönös, mi magunk is hozzájárulunk a másik fejlődéséhez.

Mindenkinek fontos, hogy hasznosnak érezze magát. Az önmegvalósítás kulcsa az, hogy tudjuk, miért vagyunk hasznosak, mit tudunk létrehozni, adni magunkból. Először saját magunkra gondolunk. Ki tudjuk fejezni azt a teremtő erőt, ami által gyakorlatilag a létezésünk nyer értelmet. Ez igen nehéz lehet eleinte. Mit csináljak, hogyan csináljam? Hol van a hely, ahol ezt megtehetem, és hol érdemes megtennem? Sajnos nem ismerek útmutatót erre, persze mindig figyelhetünk másokat, akik szerintünk jól csinálják. Van, aki már kiskorában tudja, hogy mi az élete célja, van, aki pár évet, vagy hónapot tervez előre. A közös bennük mégis az, hogy hatást gyakorolnak. Nem vagyunk egyedül. Aki tudatosan fejezi ki magát, törődik a hatással, sőt, sejtheti, hogy mikor milyen hatást fog kiváltani. Mindenünk megvan ahhoz, hogy lássuk, fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, amit emberiségnek hívunk. Persze látványosan a közvetlen környezetünkre vagyunk hatással, de mégis, az egész emberiséget is viszi előre, és folyamatos változásban tartja minden egyes ember. Ezért mindenki felelős. Van, aki tud erről, és tudatosan vállal szerepet a folyamatban. A legtöbb emberre azonban ma az a jellemző, hogy a figyelme amint túljut saját magán, maximum a közvetlen környezetéig jut el. Ez majd változni fog, van következő lépcső. Természetesen nem arról van szó, hogy mindenki Jézussá fog válni, hanem egy kiterjedt tudatosságról, ahol messzebbre ellátunk majd, egy nagyobb rendszerben is képesek leszünk magunkat elhelyezni.

Minél pontosabban definiáljuk a céljainkat, és a hozzá vezető utat, annál közelebb kerülünk a megvalósulásukhoz. Mindent azonban nem tudhatunk előre. Kiválthatunk olyan hatást, amely bár okkal történik, mi nem tudunk róla, váratlanul ér minket, ez számunkra a véletlen. Ezeknek fontos szerepe van az önmegvalósításban. Ha bízunk abban, hogy minden okkal történik, akkor a véletlenekre is odafigyelhetünk, mint jelekre, hogy egy adott dolgot kerüljünk, vagy épp induljunk el felé. Jellemző, hogy ha minél inkább benne vagyunk egy adott folyamatban, annál több lehetőségünk lesz ilyen jellegű információszerzésre. Bár a véletleneket nem tudjuk kiszámítani, mégis, egy alapjában véve boldog, kiegyensúlyozott embert sokkal inkább érnek kellemes véletlenek. Egyszerűen azt vonzza magához, mert ő maga is olyan. Megjegyzem, klasszikus magyar hiba jót remélni, hiszen már eleget szenvedtünk. Ez nem így működik. Magunknak kell megtalálni azt, ami rossz belül. Végső soron nem a környezetünk fog minket meggyógyítani, hanem mi magunkat. Azt már tudjuk, hogy a fizikai hibákat ki tudjuk javítani, elég sokat. Azt még nem sokan, hogy a hiba nem csak ott van jelen, és egy hibás gondolat kijavításával akár megelőzhetjük azt, hogy fizikailag is megtapasztaljunk egy betegséget. Bárhogy is, ha körülnézünk, mindig találhatunk segítséget. Akarni csak mi tudunk, más nem fog helyettünk, de ha nem tudunk magunkból meríteni éppen, mindig találhatunk valamit/valakit, amiből/akiből képesek leszünk meríteni.

Sokan feltesszük a kérdést, hogy mi az életem értelme, mi a hasznom a világban. A munka segít abban, hogy hasznosnak érezzük magunkat, nagyon fontos, hogy olyan munkahelyen és munkakörben dolgozzunk, ahol ezt képesek vagyunk érezni. Sokan gondolunk arra, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene dolgozni. Ez jellemzőbb olyan országokban, mint például Magyarország, ahol mindenki inkább saját magán próbál segíteni, és így társadalmi szinten nem tud, vagy kevésbé tud olyan egység, egyensúly kialakulni, ahol valóban elhihetem, hogy hasznos vagyok, mert eszerint értékelnek. Jellemző más hibáztatása a hányattatott sors miatt, de ez attól még gondolkodásmód kérdése. Nem egy emberé, hanem egy társadalomé. Ha valaki kevésbé tudja magát hasznosnak érezni olyan alapvető területen, mint a hétköznapi munka, az rányomhatja a bélyegét arra, hogy elhiggye magáról, bármiben sikeres lehet. Önmagában a vágy, hogy bárcsak ne kellene dolgoznunk, abból fakad, hogy úgy érezzük, muszáj dolgoznunk. A muszáj pedig nagy úr, minél több van belőle, annál jobban szorít. Kivehetünk szabadságot. A kikapcsolódás mindig enyhíti az érzést, miszerint munkára „kárhoztattunk”. Senki sincs kárhoztatva. Átértékelhetjük a helyzetünk, válthatunk munkahelyet, vagy lehetünk a saját magunk főnöke egy vállalkozásban. Van, akinek ez túl nagy energiabefektetés, és nem zavarják a néha-néha előjövő muszájok, akár nyugdíjig le tudja nyelni. Erre nagyon sok példa van. Sokan vannak viszont azok is, akik meg akarják mutatni a saját értéküket, hogy azt lássa a világ, és aszerint értékelje. Nagy bátorság kell ehhez, és azzal jár, hogy kiszakadhatunk a napi rutinból olyan helyekre, ahol akár úttörőként kell járnunk. Több a kockázat, mert nincs mindenhol kitaposott ösvény. Mindazonáltal, erről szól maga az önkifejezés. Személyiségünk egyediségének megmutatásáról, amelyhez bátorság kell.

Boldogságunk, jólétünk, igenis függ a világtól, amelyben élünk. Mi magunk akartuk így. Éppen ezért felelősek vagyunk érte. Tegyük fel, soha többet nem kell dolgoznunk, csak élvezni az életet. Utazások, szórakozás, ami/ahogy belefér. Rengeteg új élménnyel gazdagodnánk, sok új információt szereznénk. De vajon mi a haszna, ha ezt nem tudjuk átadni? Mindig eljutunk arra a szintre, ahol a beérkezett élményeket értékeljük, belehelyezzük a világképünkbe, és utána már a szerint élünk. Ne feledjük viszont, nem lennének élményeink, ha nem lennének, akik adták, vagy valamilyen formában hozzájárultak ahhoz, hogy kaphassuk. Ez egy folyamatos áramlás, amelyben biztosan tudhatjuk, hogy ahogy minket mozgatnak bizonyos hatások, úgy mi is mozgató rugók vagyunk. Mindenki megtalálhatja, hogy ő miben mozgató rugó, van, akinél ez a munka, amit minden nap végez, van, aki a munka mellett végzi ezt, van, aki teljesen ki tudja váltani ezzel a mindennapok rutinját.

Legyünk bátrak lépni, hiszen mi magunk tehetünk azért, hogy olyan minőségű élményeink legyenek, amiért érdemes élni, hogy elégedetten állapíthassuk meg, ezt jól csináltuk. És nem utolsó sorban, lámpások lehetünk mások számára is.

 

kriszti - 2008-11-10 18:46:31
nem ezek az igósok hanem azok akik imággyák a feketét.

 

 

 

Navigáció
Írások száma: 58
 
Kategóriák:
Novella ( 19 )
Versek ( 14 )
 
Partnereink
Takácsandrea fotográfus
Wellness Praktikák Blog