Embernek
születtünk. Hasonlítunk egymásra, legfőképp azokban a dolgokban, amelyek
alapján az embert definiáljuk. Egy bizonyos ponton túl alapvető dolgok jutnak
eszünkbe az ember szó hallatán, mindenkinek ugyanaz. Olyan ez, mint egy
szabályrendszer, amelyet együtt alkotunk, amelynek keretein belül mindannyian
megpróbáljuk megvalósítani önmagunk. Az önmegvalósítás során kapnak szerepet a
különbségek, mindig találhatunk olyan mélységet, ahol kijelenthetjük, én nem
vagyok olyan, mint ő.
Egy
élet sem céltalan, és egy cél sem nemesebb, mint a másik. Az alapot az életre
azok a körülmények adják, amelybe születünk. Talán nehéz lehet elsőre
elfogadni, de ezek a körülmények is egy döntés eredményei. Minden okkal történik
a világban, még ez is. Persze a döntést nem az az én hozta meg, akit most az
egónkkal azonosítunk, hanem egy bonyolultabb én, akinek a szempontjából az egó
egy színész egy választott színdarabban, ahol megvan a lehetősége eljátszani
egy szerepet. A határok így is roppant tágak, mindig van lehetőség
tapasztalatszerzésre, és arra, hogy másmerre menjünk, ha akarunk.
Az,
hogy ráébredjünk színész mivoltunkra, és el tudjuk helyezni magunkat a
darabban, rengeteg munkával jár. Egy kisgyerek például tele van kérdésekkel,
próbálja megismerni a környezetét, aktívan és nyitottan figyel kifelé. A saját
szükségletei ekkor még inkább ösztönszerűek. Minél több dolgot ismer meg a
világban, annál több olyan pont lesz számára, amelyet fixnek tart majd. Ezekhez
a pontokhoz képest el tudja magát helyezni. Feltűnhet neki, hogy bizonyos
helyzetekben másképp érzi magát, vagy más dolgokra gondol, mint az őt
körülvevők. Hangot adhat ezeknek a különbségeknek, a környezet reakciója
alapján pedig új érzéseket élhet át, és új gondolatokat kaphat. Ez egy hosszú
folyamat, és van benne egy fázis, amikor a különbségek lépnek inkább előtérbe,
mintsem a hasonlóságok. Mindenki emlékezik a serdülőkorra. Bár még szülőként
nem éltem át, de emlékszem, milyen volt gyerekként, mint egy nyíló virág, tele
szúrós tövissel, hogy el tudjam határolni magam attól, ami nem én vagyok, bármi
áron. Szerintem a felnőttek többsége a tövist látja inkább, nem azt, hogy
valami éppen fejlődik odabent, amire érdemes odafigyelni. Persze tövis sem
lenne, vagy nem annyi, ha a gyerek megfelelő teret kapna kibontakozni. Azért
tud bántani, mert fél attól, hogy nem lehet az, aki lenni szeretne.
Az
egyén számtalan konfliktus helyzeten megy keresztül, szülőkkel, barátokkal, míg
el tud jutni arra a pontra, ahol ki tudja jelenteni, hogy ki ő és mit akar
elérni. Előbb utóbb megfogalmazzuk ezt magunkban. Távolabbról nézve az én
állandó változásban van, de vannak pontok, ahol átélhetjük az állandóságot,
megállhatunk. Élvezhetjük a pillanatot, vagy visszanézhetünk, hogy értékeljük,
amit átéltünk, és ahogy megéltük. A folyamatos haladás fárasztó, és értelmet az
ad neki, ha meg tudjuk élni azt, amit az út során magunkba építettünk.
Ugyanígy, ha valaki folyamatosan csak az élvezeteket hajtja, hamar kiürül.
Fontos,
hogy mindig megtaláljuk magunknak azt a környezetet, ahol éppúgy tudunk
pihenni, megélni dolgokat, ahogy a saját énképünk alakításával foglalkozni.
Mindenkinek vannak kérdései. Jó, ha van kitől kérdezni, ha olyanok társaságában
vagyunk, akik képesek olyan mélységű információt adni, amellyel tovább tudunk
haladni a saját utunkon. A dolog kölcsönös, mi magunk is hozzájárulunk a másik
fejlődéséhez.
Mindenkinek
fontos, hogy hasznosnak érezze magát. Az önmegvalósítás kulcsa az, hogy tudjuk,
miért vagyunk hasznosak, mit tudunk létrehozni, adni magunkból. Először saját
magunkra gondolunk. Ki tudjuk fejezni azt a teremtő erőt, ami által
gyakorlatilag a létezésünk nyer értelmet. Ez igen nehéz lehet eleinte. Mit
csináljak, hogyan csináljam? Hol van a hely, ahol ezt megtehetem, és hol érdemes
megtennem? Sajnos nem ismerek útmutatót erre, persze mindig figyelhetünk
másokat, akik szerintünk jól csinálják. Van, aki már kiskorában tudja, hogy mi
az élete célja, van, aki pár évet, vagy hónapot tervez előre. A közös bennük
mégis az, hogy hatást gyakorolnak. Nem vagyunk egyedül. Aki tudatosan fejezi ki
magát, törődik a hatással, sőt, sejtheti, hogy mikor milyen hatást fog
kiváltani. Mindenünk megvan ahhoz, hogy lássuk, fogaskerekek vagyunk egy
gépezetben, amit emberiségnek hívunk. Persze látványosan a közvetlen
környezetünkre vagyunk hatással, de mégis, az egész emberiséget is viszi előre,
és folyamatos változásban tartja minden egyes ember. Ezért mindenki felelős.
Van, aki tud erről, és tudatosan vállal szerepet a folyamatban. A legtöbb emberre
azonban ma az a jellemző, hogy a figyelme amint túljut saját magán, maximum a
közvetlen környezetéig jut el. Ez majd változni fog, van következő lépcső.
Természetesen nem arról van szó, hogy mindenki Jézussá fog válni, hanem egy
kiterjedt tudatosságról, ahol messzebbre ellátunk majd, egy nagyobb rendszerben
is képesek leszünk magunkat elhelyezni.
Minél
pontosabban definiáljuk a céljainkat, és a hozzá vezető utat, annál közelebb
kerülünk a megvalósulásukhoz. Mindent azonban nem tudhatunk előre. Kiválthatunk
olyan hatást, amely bár okkal történik, mi nem tudunk róla, váratlanul ér
minket, ez számunkra a véletlen. Ezeknek fontos szerepe van az
önmegvalósításban. Ha bízunk abban, hogy minden okkal történik, akkor a
véletlenekre is odafigyelhetünk, mint jelekre, hogy egy adott dolgot kerüljünk,
vagy épp induljunk el felé. Jellemző, hogy ha minél inkább benne vagyunk egy
adott folyamatban, annál több lehetőségünk lesz ilyen jellegű
információszerzésre. Bár a véletleneket nem tudjuk kiszámítani, mégis, egy
alapjában véve boldog, kiegyensúlyozott embert sokkal inkább érnek kellemes
véletlenek. Egyszerűen azt vonzza magához, mert ő maga is olyan. Megjegyzem,
klasszikus magyar hiba jót remélni, hiszen már eleget szenvedtünk. Ez nem így
működik. Magunknak kell megtalálni azt, ami rossz belül. Végső soron nem a környezetünk
fog minket meggyógyítani, hanem mi magunkat. Azt már tudjuk, hogy a fizikai
hibákat ki tudjuk javítani, elég sokat. Azt még nem sokan, hogy a hiba nem csak
ott van jelen, és egy hibás gondolat kijavításával akár megelőzhetjük azt, hogy
fizikailag is megtapasztaljunk egy betegséget. Bárhogy is, ha körülnézünk,
mindig találhatunk segítséget. Akarni csak mi tudunk, más nem fog helyettünk,
de ha nem tudunk magunkból meríteni éppen, mindig találhatunk valamit/valakit,
amiből/akiből képesek leszünk meríteni.
Sokan
feltesszük a kérdést, hogy mi az életem értelme, mi a hasznom a világban. A
munka segít abban, hogy hasznosnak érezzük magunkat, nagyon fontos, hogy olyan
munkahelyen és munkakörben dolgozzunk, ahol ezt képesek vagyunk érezni. Sokan
gondolunk arra, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene dolgozni. Ez jellemzőbb
olyan országokban, mint például Magyarország, ahol mindenki inkább saját magán
próbál segíteni, és így társadalmi szinten nem tud, vagy kevésbé tud olyan
egység, egyensúly kialakulni, ahol valóban elhihetem, hogy hasznos vagyok, mert
eszerint értékelnek. Jellemző más hibáztatása a hányattatott sors miatt, de ez
attól még gondolkodásmód kérdése. Nem egy emberé, hanem egy társadalomé. Ha
valaki kevésbé tudja magát hasznosnak érezni olyan alapvető területen, mint a
hétköznapi munka, az rányomhatja a bélyegét arra, hogy elhiggye magáról,
bármiben sikeres lehet. Önmagában a vágy, hogy bárcsak ne kellene dolgoznunk,
abból fakad, hogy úgy érezzük, muszáj dolgoznunk. A muszáj pedig nagy úr, minél
több van belőle, annál jobban szorít. Kivehetünk szabadságot. A kikapcsolódás
mindig enyhíti az érzést, miszerint munkára „kárhoztattunk”. Senki sincs
kárhoztatva. Átértékelhetjük a helyzetünk, válthatunk munkahelyet, vagy
lehetünk a saját magunk főnöke egy vállalkozásban. Van, akinek ez túl nagy
energiabefektetés, és nem zavarják a néha-néha előjövő muszájok, akár nyugdíjig
le tudja nyelni. Erre nagyon sok példa van. Sokan vannak viszont azok is, akik
meg akarják mutatni a saját értéküket, hogy azt lássa a világ, és aszerint
értékelje. Nagy bátorság kell ehhez, és azzal jár, hogy kiszakadhatunk a napi
rutinból olyan helyekre, ahol akár úttörőként kell járnunk. Több a kockázat,
mert nincs mindenhol kitaposott ösvény. Mindazonáltal, erről szól maga az
önkifejezés. Személyiségünk egyediségének megmutatásáról, amelyhez bátorság
kell.
Boldogságunk,
jólétünk, igenis függ a világtól, amelyben élünk. Mi magunk akartuk így. Éppen
ezért felelősek vagyunk érte. Tegyük fel, soha többet nem kell dolgoznunk, csak
élvezni az életet. Utazások, szórakozás, ami/ahogy belefér. Rengeteg új
élménnyel gazdagodnánk, sok új információt szereznénk. De vajon mi a haszna, ha
ezt nem tudjuk átadni? Mindig eljutunk arra a szintre, ahol a beérkezett
élményeket értékeljük, belehelyezzük a világképünkbe, és utána már a szerint
élünk. Ne feledjük viszont, nem lennének élményeink, ha nem lennének, akik
adták, vagy valamilyen formában hozzájárultak ahhoz, hogy kaphassuk. Ez egy
folyamatos áramlás, amelyben biztosan tudhatjuk, hogy ahogy minket mozgatnak
bizonyos hatások, úgy mi is mozgató rugók vagyunk. Mindenki megtalálhatja, hogy
ő miben mozgató rugó, van, akinél ez a munka, amit minden nap végez, van, aki a
munka mellett végzi ezt, van, aki teljesen ki tudja váltani ezzel a mindennapok
rutinját.
Legyünk
bátrak lépni, hiszen mi magunk tehetünk azért, hogy olyan minőségű élményeink
legyenek, amiért érdemes élni, hogy elégedetten állapíthassuk meg, ezt jól
csináltuk. És nem utolsó sorban, lámpások lehetünk mások számára is. |