Mesés táj, eperillatú mezők, csordultig telt élet.
Sziporkázik a fény, lélegzettel teli. Sóhajnyi csupán a szél és simogat a meleg.
Minden mozog és él.

Igen ez így volt. Hajdanán. Aztán jöttek.

Sivatag. Port és homokot sodor szemembe a szél. Már nem a szépség, hanem a sivárság fakaszt öntudatlan könnyekre.

Emlékek. Ennyi maradt. Legjobb lenne kitörölni mindet, és akkor nem lenne, ami ennyire fájjon.

Bölcsőben ring az élet, a szebb jövő lehetősége. Bizalom, a lehetőségekben.

S akkor mesére nyílik porszínű cserepes ajkam:

       Egyszer régen történt, amikor egy felfoghatatlan erő, a születés ereje életre hívta a kis fehér-kék gömböcskét. Olyan apró és védtelen volt az ég óceánján a hatalmas öreg óriások közt. A sötét posztó szörnyei játszottak vele, mint üveggolyóval, helyzete és léte napról-napra bizonytalan volt. Egyik nap csillagpor csókolta, másik nap feketeség sodorta a pusztulás felé, néha egy-egy öreg árnyékában pihenhetett meg, és tanulta a lehetőségeket. Máskor újabb születések apró pontjait ismerte fel a messzeségekben. Oda kívánkozott, valami szilárdabb, kevésbé változékony létbe, valami csendesebb, lassabb és nyugodtabb helyre.
       Addig formálta magában vágyát, míg ők elérkezettnek találták az időt a látható valóságra emelésre. Érzett egy kezet, ami érte nyúlt, kiragadta addigi környezetéből, és egy csendes helyre rakta át. Megnyugodott, otthon volt. Saját helyén, ahol már nem sodorták-taszigálták őt többé.
       Eltelt sok idő, megpihent, békességre lelt, viszont kezdte furán érezni magát. Valami hiányzott. Ekkor teremtődött meg számára az egyedül fogalma. Egyre jobban erősödött benne a hiány, így elmélkedni-ábrándozni kezdett azon, hogy mi lenne jó neki, mitől lenne újra békesség a sürgető késztetés helyén. Aztán felismerte, hogy akkor, amikor az öregek árnyékában keresett menedéket, valami furcsa melegség itatta át, viszont az nem az öregektől eredt, volt ott valami más is. Valami szép és csillogó, amit jólesett nézni és érezni.
       Mélyre, nagyon mélyre nyúlt, kereste magában azt az erőt, amit akkor érzett, amikor megteremtették és formázták őt. Önmagát mind jobban fel- és megismerve végül megtalálta, és létrehozta őt: csodás volt, fényes és meleg, pont ami hiányzott, és frissebb volt mint ő. Ábrándozva süttette magát ebben a boldogságban. Körbe-körbe siklott a fényes gömb körül pajkosan, játszadozva, így mulatta idejét. Megint minden jó volt, úgy ahogyan volt.

       Telt-múlt az idő, míg végül újra előre furakodott az a sürgető-késztető érzés, ami miatt már egyszer mélyen magába kellett nyúlnia. Az eszköz ugyan már megvolt, de nem tudta mit kezdjen vele, hogy mi tenné őt újra egésszé, boldoggá. Sokat tanult létezése folyamán, de mivel hamar elszakadt az öregek köréből nem tudta pontosan mi az, ami most hiányzik. Azon a helyen sokan voltak, sokan és sokfélék. Talán ha…és elkezdett próbálkozni, hasonlóakat, de mégis különbözőeket formálni magától. Egy kicsivel nyitotta a sort: halvány színnel, poros színnel. Aztán várt. Hátha most már jó ez így. Nem változott később sem a késztetése, így készített még egyet, most színesebbet, vörösebbet, nagyobbat. Aztán egy annál is nagyobbat, még mókás kört is rakott köré, csak hogy másabb, szebb legyen. A szép fogalma már korábban körvonalazódott benne: az, ami elégedetté teszi, ha rátekint.
Egyre jobban feltöltötte maga körül a teret, csodálva tekintett körbe, szemlélte a kész mintázatot. Ugyan csökkent tettvágya, viszont még mindig hiányzott valami lényeges és fontos.

       Bizonytalankodott, tanácstalanul kutatott emlékeiben, hogy mire lehet még szükség. Talán valami kisebb…
Halvány emlékképek bukkantak elő valami apróbb, másabb energiaburkokról, amelyek az öregeken materializálódtak. Nem tudta pontosan felépítésüket, kinézetüket, létük részleteit, de úgy gondolta nem is az a fontos, hanem hogy valamit beléjük olt magából. Ezen sokáig elmélkedett. A legfontosabb, amit adhat, az az, amit ő maga is kapott, de csak később tudta használni: a teremtő erőt. A létrehozás, formálás, kiteljesítés mélyen élő erejét. Már tudta, hogy valahogy valamiért ő teremtette és helyezte erre a helyre önmagát, s ugyanígy teremtményei bizonyos nézőpontból rajta keresztül teremtik magukat.
       Kicsit furcsa, kicsit törékeny lett a megalkotott önálló tudatú lény, ő mégis büszke volt rá, talán büszkébb az összes eddig alkotott dolognál. Mivel ismerte már az egyedüllét kellemetlen érzését, így társas lénynek teremtette, hogy többedmagával élje meg önmagát.
Beléjük táplálta a kreativitás és a teremtő erő képességét. Mivel sérülékenyek lettek a viszontagságos körülményekre, így óvó palástot terített maga köré, hogy védelmezze őket a meleg sugarak erejétől. Minden képzelőerejét belerakta az alkotás folyamatába, mégis félkésznek érezte teremtményeit, hisz önmaga is folyamatos kiteljesülésben van. Ez nem is baj, azért adta meg a teremtés-formálás képességét, hogy önmagukat alakíthassák, és ezen keresztül az általuk érzékelt környezetet – ettől olyan tökéletesek, mert változhatnak.
       Változtak is, időt és teret alakítottak ki igényeik szerint, kíváncsiságukat soha nem lehetett/lehet kielégíteni, ez minden erejük forrása, és a teremtés kulcsa.

       Ez az a valóságmese, ami örökről örökre, lélekről lélekre száll. Most meséltem el először neki, miközben ringattam, és én magam is végre megnyugodva álomra szenderültem. Lecsukódó szemhéjam keskeny résén át még éppen láttam, ahogy kinyitja csöppnyi kék szemét, amiben élet, kacagás és az örök tudás csillogott…

Nem lehet eltörölni, még az alvók tudatában is élénken ragyog a remény és a jövő ígérete.