Sárkányokkal álmodtam az éjjel…
Fenséges-gyönyörű lényekkel. Nem álmok voltak, hanem annál többek: létezők. Harcoltam ellenük, főleg egyikük ellen, mégsem bántott… Támadásaim, mint apró szúnyogcsípések peregtek le róla. Csak várt, szomorúan. Csak az fájt neki, hogy támadtam, de azt is értette, tudta, még csak erre vagyok képes erőmnél fogva. Tudta, hogy nemsokára meg fogom már érteni az egész egy töredékét. Ez az, ami igazán boldoggá tette.
S én megálltam egy tünékeny percre… Néztem, ahogyan rám emeli fényes és bölcs tekintetét, hogy belém lát, a belsőmnél is mélyebbre.
Finom fátyolt kezdtem magamban érinteni, tudtam, hogy jó felé haladok, hogy van ott valami, amire szükségem van. Mégis csak lassan, lépésről-lépésre tudtam haladni, óvatosan, félénken. De volt, aki vezessen. Ő. Tudtam, hogy látnom kell valamit, ami fontos.
Aztán megláttam, amit mutatott:
Magamat.