Talpam alatt kavicsok csikorognak, a haláli csendben szinte fizikai fájdalmat okozva. Nagyon félek, már nem is tudom mit keresek itt. Egy hang hozott ide, egy könyörgés, meg talán a kíváncsiság. Szürkén jellegtelen épület magasodik elém, mindösszes két emeletével.

Itt ülök és várom a csodát…
Várom a csodát, hogy repülhessek…el innen messzire.
Akkor, amikor csak akarok.
Mindeközben fújtató macska gyanánt kergetem el magamtól a racionalitást, ami, ha hagynám, milliónyi tükör-cserépre törné világom.
Nem engedem, hát harcolok és karmolok.

Áll valaki a sziklán, haját szelíden lobogtatja egy játékos szellőárny. Tűzarany zuhatag, lobogni látszik. Fehér a ruhája, dajkálgatóan fedi be testét. Néz valamit, a távolba réved, várakozik.

          Felébredt, s sóhajtás tört ki belőle felszabadultan, akár a friss gondolat. Kiterjesztette szárnyait, a porba söpört, és meglátta elhagyatott tükörképét a fodrozódó szennyes pocsolyában…

Már megint a szekrényben csücsült. Mintha ez olyan jó poén lenne, dehát nyilvánvaló volt, hogyha a történetnek ott a vége, amint megtudja egy warnadh, hogy kémkedik. Ráadásul az a történet egy elég komoly, véres jelenettel záródna, úgyhogy inkább gubbasztott mozdulatlanul kushadva, amennyire csak képes volt erre.

Mesés táj, eperillatú mezők, csordultig telt élet.
Sziporkázik a fény, lélegzettel teli. Sóhajnyi csupán a szél és simogat a meleg.
Minden mozog és él.

Igen ez így volt. Hajdanán.

Gyatra tükör - foncsort mutat.

Játszi könnyedséggel indul útjára, cseppek egy arcon. Csillagok, fények, iszonyok. Borosták közt szánt utat, halad elszántan, vágyva végzetére, keresi, mi lehet belőle. Csak megy. Ennyi.
Párja is készülőben, még nem tudva születését, így nem vágyva halálát.